Az Erdőrendezéstani Tanszék rövid története



Az erdőrendezéstan oktatási terme
Selmecbányán, az Erdészeti Akadémián (1916)




Az erdőrendezés oktatása az Erdészeti Tanintézet létrehozásakor, 1808-ban megkezdődött.

Wilckens Henrik Dávid az erdészet első tanára, a magyar erdészeti felsőfokú oktatás megalapítója. Az erdészeti tudomány valamennyi tantárgyát maga adta elő. Működésének kezdete óta a hároméves erdészeti tanterv elfogadásáért küzdött. Nagy jelentőséget tulajdonított a gyakorlati és szemléltető oktatásnak, ezért a tanintézet mellett tanulmányi erdőt alakíttatott ki.
Tantervében szerepelt az egyes fák és faállományok becslése, a faállományban megbecsült erdők „tartamos hozamának” megállapítása, a megbecsült erdő szabályozása. Az egész erdő üzemét szabályozó erdőgazdasági üzemtervek elkészítését is programba vette.

Ezt a tananyagrészt Ráth Ignác adjunktus adta elő (1808–1835) a hároméves kurzus utolsó évében.

Feistmantel Rudolf (1835–1847)
Kinevezése után hamarosan megjelent négykötetes nagy összefoglaló erdészettana. A tanrend szerint az erdőrendezést a kurzus utolsó (harmadik) évében adta elő. Könyvében az erdészeti igazgatástant két fejezetre bontja: 1. erdőrendezéstanra és 2. erdészeti üzemtanra. Munkássága korszakalkotó jelentőségű, tanítása révén a hazai szakemberek megismerték az akkor legkorszerűbb erdőrendezést. A kincstári erdőknek a XIX. század derekáról fennmaradt üzemtervei arról tanúskodnak, hogy a hazai erdőrendezésünk jól profitált Feistmantel előadásaiból. Feistmantel 1854-ben megjelentetett fatermési tábláit a hazai gyakorlat hosszú évtizedeken át alkalmazta.

Schwarz Frigyes (1847–1859)
Feistmantel távozása után oktatta az erdőrendezést a német tanítási nyelvű Akadémián.

Wagner (Vágner) Károly (1859–1864; 1867–1871)
Többek között az ő nevéhez fűződik a selmecbányai Erdészeti Akadémia nyelvének magyarrá tétele, a magyar nyelvű erdészeti irodalom és szaknyelv megalapozása. A szabadságharc bukása után az Akadémia segédtanárát, a diákságnak az a vágya, hogy az előadásokat magyar nyelven hallgathassa, késztette a magyar erdészeti szakirodalom megteremtésére, amelyben elsősorban Divald Adolf volt a segítőtársa. 1863-ban kiadott egy erdészeti műszótárt, majd 1868-ban Divald Adolffal együtt megírta a magyar-német és német-magyar erdészeti szakszótárt.
Az első periódusban az erdőrendezést még mint adjunktus adta elő. Divald Adolffal közösen 1864-ben – majd 1871-ben javított kiadásban – jelentette meg az „Erdészeti segédtáblák” című kötetet, amely tartalmazta a főbb hazai állományalkotó fafajok fatömegtábláit, választékarány-tábláit, illetve fatermési táblákat. Ez utóbbiak azonosak voltak a Feistmantel-féle fatermési táblákkal. Használatukat azzal indokolták, hogy „a táblák adatai Magyarország erdőviszonyainak általában megfelelnek, és a becsléskor, s a fatermés kiszámításakor megnyugvással alkalmazhatók.”

Belházy Emil (1864–1867)
Korának kimagasló képességű erdőrendezője volt.
Az Országos Erdészeti Egyesület közgyűlése 1886-ban megbízta az Erdőrendezéstan című kézikönyv megírására. A munka: Az erdőrendezéstan kézi könyve. I. rész: Erdőrendezés 1895-ben került ki a nyomdából. A szerző az előszóban jelezte, hogy a könyvet egyaránt szánta tankönyvnek és gyakorlati kézikönyvnek. A második rész nem készült el a szerző halála miatt.
Kidolgozta továbbá azt a módszert, amely az 1879. évi erdőtörvény megjelenése után az üzemtervek készítésére kiadott miniszteri utasításhoz alapul szolgált. Az üzemterv elkészítésével kapcsolatban példával illusztrált dolgozatot tett közzé az Erdészeti Lapokban. Üzemterveinek hatósági példányai a megyei levéltárakban mindmáig fellelhetők, erdészettörténetünk egyik legbecsesebb és legfontosabb dokumentumai.

Sóltz Gyula (1871–1891)
Kortársai szerint neve hozzáforrott a magyar erdészeti irodalom és a magyar szakoktatás megteremtésének küzdelmes munkájához. Vadas Jenő megfogalmazása szerint: „Mint az erdőrendezés, erdőértékszámítás, erdőbecslés, erdészeti statisztika és –irodalomtörténet tanára, egész odaadással és szeretettel oltotta be e tudományokat, s általában a magyar erdészet fejlesztése, emelése iránti hajlamot és igyekezetet a fiatalabb nemzedék szívébe.”
Fekete Lajossal közösen jelentették meg 1882-ben (második kiadásként 1893-ban) Az erdőbecsléstan kézikönyve című munkájukat, amely az erdészeti üzemtervek készítésekor alapvető fontosságú fatömegbecslési tudnivalókat magyar nyelven először foglalta össze. Először ő készített üzemtervet a kisiblyei tanulmányi erdőre.

Fekete Lajos (1891–1906)
Az erdészeti tudományok mindmáig számon tartott nagy polihisztora. Neve az erdészeti felsőoktatás négy évtizedével forrott össze. Munkássága lehetővé tette, hogy a főiskolai oktatáshoz magyar szakkönyvek álljanak rendelkezésre. Tevékenysége rendkívül sokoldalú volt, és az erdészetnek szinte minden ágazatában alapvető örökséget hagyott az utókorra. A selmecbányai Erdészeti Akadémián először az erdőművelés, majd az erdőrendezéstan professzora volt. 1896-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta.
54 éves korában kezdte meg Selmecen az erdőrendezéstan oktatását. 1903-ban jelentette meg Erdőrendezéstan című munkáját. A könyv előszavában kitér arra, hogy könyve „sok olyan dolgot tárgyal, melyeket az eddigi erdőrendezés-tanokban hiába keresünk”. A 412 oldalas könyvnek kb. egynegyede tárgyalja a szabályos erdő viszonyait különböző üzemmódok mellett. E tekintetben alapos, úttörő munkát végzett. A könyv további részeiben az erdőrendezés előmunkálatait, az erdőszabályozást és annak modelljeit tárgyalja. Közel félszáz oldalon foglalkozik az akkori rendelkezéseknek megfelelő üzemterv elkészítésének, az üzemnyilvántartásnak és revíziónak kérdéseivel.

Muzsnay Géza (1906–1911)
Számos, széles tárgykört átfogó dolgozata jelent meg már tanári működése előtt is. Dolgozatain kívül két könyvben foglalta össze az erdőrendezéssel kapcsolatos álláspontját, illetve az erdőrendezést, mint tananyagot. Az elsőben, az Erdőrendezésünk fejlesztéséről című 1911-ben megjelent könyvében a hazai erdőrendezés terén megoldásra váró fontosabb kérdésekre tért ki. Második alapvető munkája az 1912-ben megjelent Erdőrendezéstan. A viszonylag rövid időn belül harmadikként megjelenő tankönyv megírását azzal indokolja, hogy „erdőrendezési rendszerünk, amelyhez pedig a tanítás és a gyakorlat igényeit szolgáló magyar erdőrendezéstannak többé-kevésbé alkalmazkodnia kell, a két korábbi mű megjelenése óta bizonyos módosításokon ment keresztül, és még számos olyan lényeges módosításra szorul, amelynek az erdőrendezéstan keretében való tárgyalása hazai erdőrendezésünk további fejlesztése érdekében szintén kívánatos”.

Fekete Zoltán (1911–1954)
1901 őszétől 1907-ig tanársegédként, majd adjunktusként dolgozott a Bányászati és Erdészeti Akadémia Erdőrendezéstani tanszékén. 1911-ben a Tanszék rendkívüli, majd 1913-ban rendes tanára lett. Mint főiskolai, majd egyetemi tanár megszakítás nélkül ténykedett 1946 őszéig, nyugállományba vonulásáig. A tanítást azonban nem hagyta abba, még 1952-ben is tartott Erdőbecsléstan előadásokat. 47 éves tanári működése során egyetlen órát sem mulasztott. Hallgatói számára adta ki sokszorosított egyetemi jegyzet formájában az Erdőrendezéstan I-II., valamint az Erdőértékszámítástan tananyagát 1941-ben, illetve 1946-ban.
Szakirodalmi munkássága rendkívül szerteágazó. A folyóiratokban megjelent dolgozatai főként faterméstani, faállomány-szerkezettani, erdőbecslési és erdőrendezéstani témájúak. Emellett azonban számos publikációja jelent meg egyéb, az erdészetet érintő témában is, példaként említhetők az erdészeti szaknyelvvel foglalkozó írásai. A hazai erdőgazdálkodás, illetve erdőrendezés fejlesztése érdekében rendszeresen állást foglalt, s kifejtette véleményét csaknem minden elvi jelentőségű kérdésben.
Az 1926-ban megjelent és általa szerkesztett Erdőmérnöki segédtáblák nagy segítséget nyújtott az erdőrendezés, erdőbecslés, erdőérték- és nyereségszámítás, földmérés, valamint az út- és vasútépítés munkáihoz. Az Erdészeti Zsebnaptár 1943. évi kiadásában 233 oldalon állította össze az Erdőbecslés és erdőértékszámítástan című részt.
Az 1951-ben megjelent Erdőbecsléstan című 628 oldalas könyve - egyik legfontosabb munkája. A könyvben minden olyan erdőbecslési elvet, segédeszközt és eljárást ismertet, amelyről egyáltalán tudomást szerezhetett, és megadja az egyes eljárások bírálatát is. Az általa az erdészeti irodalomba bevezetett „faállomány-szerkezettan” fogalomnak, és az ehhez tartozó ismeretanyagnak könyvében külön részt szentelt. Jól mutatja a könyv időtállóságát, hogy azt az erdőbecsléstan elsajátításához a hallgatók ma is haszonnal forgathatják.
A Magyar Tudományos Akadémiának 1941 óta volt levelező tagja. Székfoglaló előadását az „Egykorú tölgyesek növekedése és összetétele” címmel tartotta meg. Levelező akadémiai tagsága mellett az Akadémia Erdészeti Bizottságának elnöke is volt.
Vérbeli pedagógusként mindvégig szerette az ifjúságot, sokan voltak, akik atyai támogatását is élvezték. Élő krónikája volt a derűs, kedves bányász-erdész hagyományoknak.

Magyar János (1954–1976)
Magyar János, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja,  huszonkét éven át vezette az Erdőrendezéstani Tanszéket.
Az erdőmérnökök, erdőrendezők egész generációja sajátíthatta el tőle a faterméstan és erdőrendezéstan szakismereteit.Tudományos munkásságának jelentős része itt, egyetemünk falai között született, de természetesen már ide is gazdag szakmai múlttal, számos kimagasló, maradandó tudományos eredménnyel érkezett.
Még a két világháború előtti időszakban Magyar János új eljárást dolgozott ki a fatermési osztályok alakítására 1938-ban – kijelölve ezzel az újabb típusú fatermési táblák szerkesztésének alapelveit; továbbá az egykorú faállományok faegyedeinek osztályozására (1941-ben), valamint a faállományok felsőmagasságának meghatározására (1942-ben).
Az Erdőrendezéstani Tanszékre kerülve, majd átvéve annak vezetését, tovább folytatta tudományos munkásságát. Publikációk egész sora tanúsítja ezt. Magyar János nevéhez fűződik az első korszerű nyár fatermési táblának a szerkesztése 1954-ben, és a sarjeredetű bükk fatermési tábla publikálása 1958-ban. Az ifj. Greiner-féle fatermési táblákat követően Fekete Zoltán után ő volt az első, aki korszerű, hazai fatermési táblákat publikált.
Az erdőrendezési üzemtervi adatokból vezette le a hazai fő állományalkotó fafajokra vonatkozó dendrometriai mércéit, amelyeket folyamatosan bocsátott a kutatók rendelkezésére.
Az 1960-as évek elején – oktatási tevékenysége mellett – kiterjedt kutatásokat végzett az erdei-, fekete- és vörösfenyvesek átlagmagassági – termőhelyi – szórásmezejére vonatkozóan.
Az 1970-es évek elején szerkesztette meg az általános nemesnyár fatermési tábláját, amelyet az erdőrendezők mind a mai napig használnak.
Faterméstani kutatásait nyugdíjas éveiben is rendszeresen folytatta.
1977–78-ban szerkesztette meg az első országos hárs dendrometriai mércét, ami az Erdészeti Tudományos Intézet kutatói munkájuk során a későbbiekben sikerrel alkalmaztak. A hazai hársak faterméséről még az 1980-as elején is publikált tudományos cikket.
Magyar János maradandót alkotott az erdőrendezés tudományterületén is.
Meghatározó szerepet töltött be az 1955. évi Erdőrendezési Utasítás kidolgozásában. Új alapokra helyezte továbbá az erdőtervezést a vágásérettségi kor erdőrészletenként történő megállapításával. A vágásérettségi táblázat, a vágásérettségi csoportok kijelölése – Magyar János munkásságának jelentős részét képezik.
Az erdőállomány fogalmára, céljára, alapelveire és eszközrendszerére vonatkozó megállapításai mind a mai napig az oktatási anyag részét képezik. Az erdőállomány-gazdálkodás alapelvei közül ő határozta meg a szükséglet-fedezés fogalmát, mely szerint úgy kell az erdőkkel gazdálkodni, hogy fában, egyéb termékekben és erdei szolgáltatásokban jelentkező szükségleteinket a legjobban fedezni tudjuk. Ugyancsak ő dolgozta ki a tartamosság definícióját is: – oly módon, hogy a szükséglet-fedezés a távoli jövőben is biztosított legyen.

1976–1979 gyakorlati szakemberek (pl.: Fadgyas Kálmán) tartották meg az erdőrendezéstani előadásokat.

Király László (1979–1995)
1961 nyarától üzemterv-ellenőrzési, minisztériumi igazgatási, számítástechnikai, termőhely-feltárási, fotogrammetriai és erdőrendezési fejlesztési munkakörben dolgozott, a főhatósághoz vezényelve, illetve háttérintézmény keretében – 1965 elejétől csoportvezetőként, majd osztályvezetőként – 18 éven át.
1978-tól egészen nyugállományba vonulásáig, 1995 végéig az Erdészeti és Faipari Egyetem oktatójaként tevékenykedett, 1979-től kinevezett tanszékvezető egyetemi tanárként erdőrendezéstant, számítástechnikát (illetve informatikát), dendrometriát és faterméstant oktatott, továbbá irányította az Erdőrendezéstani Tanszéken folyó kutatómunkát, szervezte az erdőtervezői és erdőfelügyelői mérnöktovábbképzést. Oktató munkája során a fent említett diszciplínák mindegyikében maradandót alkotott. Külön kiemelendő a hosszú távú erdészeti termelés-szabályozás terén végzett kutatómunkája, mely széles körű nemzetközi elismerést is kapott.
A Földművelésügyi Minisztérium, illetve az FM Erdőrendezési Szolgálat szakértőjeként közreműködött az erdészeti politika kialakításában, valamint az erdőtörvény és a kapcsolódó jog-szabályok (végrehajtási rendelet, szabályzat) előkészítésében.
Aktívan részt vett az MTA Erdészeti Bizottsága Erdészetpolitikai Munkabizottságának, majd Erdőgazdálkodási Albizottságának, az Állami Erdészeti Szolgálat Faterméstani Bizottságának, valamint az Országos Erdészeti Egyesület több szakosztályának munkájában. Szakértő-ként segített az Állami Erdészeti Szolgálat új Erdőrendezési Útmutatójának elkészítésében.
Kiemelkedő szakmai munkássága elismeréseképpen 1988-ban Bedő Albert Emlékéremmel tüntette ki az Országos Erdészeti Egyesület, 1992-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, 1995-ben Pro Silva Hungariae kitüntetésben részesült. 1996-ban az Erdészeti és Faipari Egyetem Egyetemi Tanácsa Professor Emeritus címet adományozott részére.
Király László professzor úr a magyarországi erdőrendezés és a hozzá kapcsolódó szakterületek – dendrometria, faterméstan – fejlesztésének és oktatásának meghatározó egyénisége volt. Az Állami Erdőrendezőségek, majd az ÁEMI fejlesztési osztályvezetőjeként számtalan újítása közül nevéhez kapcsolódik olyan alapvetően meghatározó elméleti kérdések kidolgozása, mint pl. a növedék és a növekmény fogalmának elkülönítése, a hozamszabályzás egyes kérdéseinek kidolgozása. Király professzor úr neve fémjelzi a fatérfogat-táblák függvényesítését, mely függvények használata napjainkra már országosan is általánosan elterjedt, nem csak az erdőrendezésben, hanem a szakma minden területén, a tudományos kutatástól a magánerdő-gazdálkodói tevékenységig. Az erdőrendezési gyakorlatot segítik az általa kifejlesztett fatermési nomogramok. Meghatározó szerepe volt az üzemtervek számítógépes feldolgozásának bevezetésében is.
Emeritus professzorként 2003-ig aktívan kivette részét az Erdőrendezéstani Tanszék oktató-kutató munkájában, valamint a doktorandusz-képzésben, melyben az Erdővagyon-gazdálkodás alprogram irányítója volt. Tagja volt az Erdővagyon-gazdálkodási Intézet Tudományos Tanácsadó Testületének, részt vett a Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának záróvizsgáztatásában, valamint a doktori és habilitációs eljárásokban.
Tanszékvezetői és professzori munkássága során tevékenyen részt vett az egyetemi közéletben. Értékes gondolataival, javaslataival, hozzászólásaival támogatta az egyetemi tantervek, oktatási és egyéb szabályzatok kidolgozását. Aktívan közreműködött az új Erdőtörvény, annak végrehajtási rendelete, valamint az ahhoz kapcsolódó Erdőrendezési Szabályzat kimunkálásában.

Gál János (1995–2000)

Mészáros Károly (2000–2001)

Veperdi Gábor (2002–   )

Irodalom

  • Dr. Márkus László (1999): A magyar erdőrendezés története. Országos Erdészeti Egyesület, Erdészettörténeti Szakosztály. Budapest.
  • Dr. Gál János (1997): Fekete Zoltán (1877-1962) élete és munkássága. Soproni Egyetem Erdőmérnöki Kar. Sopron
  • Erdészeti, vadászati, faipari lexikon. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. 1964.